A legkülönösebb dolog, amit loptam? Egy hóember.
Éjfél. Pompázatosnak tűnt; magas, fehér némaság
a téli hold alatt. Kellett nekem, egy társ,
hideg elméjű, mint a jégdarab
az agyamban. A fejével kezdtem.
Jobb meghalni, mint feladni, s nem elvenni,
amit akarsz. Egy tonnát nyomott; torzója,
fagyott hulla, mellemhez simult, tüzes hidegség
járta át a bensőm. A borzongásban benne volt,
hogy a gyerekek, tudtam, reggel sírni fognak. Nehéz az élet.
Néha fölösleges dolgokat lopok. Idegen kocsikban
száguldozom, házakba török be, épp csak körülnézni.
Koszos kísértet vagyok, rumlit hagyok, esetleg megfújok egy
kamerát.
Nézem kesztyűs kezem, amint elfordítja a zárat.
Egy ismeretlen hálószoba. Tükrök. Felsóhajtok. Aah.
Némi időbe telt. Mikor újra ált az udvaron,
másképpen festett. Nekifutottam
és belerúgtam. Megint. Megint. Lélegzetem rongyokra
hasadt. Most bolondságnak tűnik. Akkor egyedül
álltam a hóbuckák között, betegen a világtól.
Unalom. Sokszor úgy unatkozom, meg tudnám enni saját magam.
Egyszer elloptam egy gitárt, és úgy gondoltam, talán
megtanulhatnék
rajta játszani. Megkarcoltam egy Shakespeare-mellszobrot is,
és megkorbácsoltam, de a hóember volt a legfurcsább.
Egy szót sem értesz az egészből, ugye?
Kommentek