Egy barátomat látogattam meg éppen. Amikor egy kis úton egy IFA állta az utamat. Azaz az IFÁ-tól elfértem volna, mert szabályosan a szembe sávba állt, hanem az ajtaja, ki volt nyitva amitől már nem nagyon fértem. Egy alacsonyabb kocsi biztosan el tudott volna menni alatta, de hát, kell az embernek ilyen batár nagy autókkal járni, mint Hammer, Land Rover... Suziki Ignis. Az IFA gazdája vélhetően abba a 15-20 fős munkás tömegbe rejtőzködhetett, akik az IFA melletti telken egy félig kész ház körül serényen nem csináltak semmit.
Nincs mit tenni, az ajtó, köztem és a között a pont között volt, ahova éppen igyekeztem. Finom dudálás: láthatóan semmi reakció, néhány felém forduló és totálisan érdektelen tekintett. Kicsit erőszakosabb dudálás: a tekintetek száma megnő, pont elérte a telken tartózkodó emberek számát, és kb. 50-50 %-ban megoszlott a kaján (ezt jól megszívtad) vigyor között, és az (öreg, ha még egyszer dudálsz, kirángatunk az autódból) agresszív szemvillogatás között. Tehát, a marcona külsejű építőmunkásoknak, láthatóan még a távoli terveik között sem szerepelt, hogy bezárják az ajtót. Eszük ágában sincs szabaddá tenni az utat számomra. Jobb dolguk is van, mit a reggeli és az ebéd közötti 5 percüket rám herdálni. Máskor, más hangulatban, feltehetően megkérdeztem volna, hogy uraim, nem tenné e meg valamelyikük azt a mérhetetlen nagy szívességet, és vélhetően hatalmas fizikai erőkifejtést, hogy bezárná azt a ki-be... ajtót? Mert hát mégis csak az önöké az autó? Máskor igen, de nem most. Láttam, hogy ezt magamnak kell orvosolni, a képlet egyszerű volt:
Kiszállás, ajtón lendítés, kocsihoz vissza... ö... mit látok? Az ajtó vidáman lengedezik. Igen, sikerült úgy becsapnom, hogy rögtön ki is nyílt. Gondolatban gratuláltam magamnak, majd vissza: ajtó becsap, kettőt ráver, hogy azért biztos legyen a hatás, kivár, ajtó marad. Szuper! Örülünk!
Dolgom végeztével elindultam vissza a kocsihoz, ám ekkor vettem észre, Tagbaszakadtat! Tagbaszakadt a születet építőipari munkás, aki féltéglával a kezében jött a világra, járóka helyett betonkeverőben töltötte gyermekéveit, és ha jó volt, néha kikapcsolták. Ez a sors, külső bélyegeket is nyom az emberre: széles váll, amin simán elfér egy cementes zsák (kétség sem fér hozzá, hogy el is bírja), péklapátnyi kéz amivel a nehéz munkanap után a kocsmába emberes pofonokat osztogat. Vélhetően nem a segítőkézség vezérelte, hanem első ajtóbecsapásom okozta hang keltette fel az érdeklődését. A brigád többi tagja még mindig a kerítés mögött, de már közvetlenül mellette ácsorgott, hogy mindent jól láthassanak, az eset kimeneteléből. Mert eset az lesz, erre szinte már mérget vettem volna. Mivel a kocsim mögötte volt az irány adott volt, bármennyire is szerettem volna éppen az ellenkező irányba indulni. Amint felé indultam a lehetséges alternatívákon gondolkodtam, elnézést kérni eléggé vicces lenne. Bocs, megakadt a kezem, az ajtajába, és hirtelen rángógörcsöt kapott, mindezt persze kétszer egymás után. Ráadásul, jogosnak is éreztem tettemet, hiszen én dudáltam előtte, amire ők fülük botját sem mozdították. Nagyon viszont keménykednem sem kellene Tagbaszakadttal. Tekintve, hogy egy komplett építőipari roham csapat ácsorog a háta mögött, lapáttal, csákánnyal, mjölnirrel és más emberi élet kioltására tökéletesen alkalmas eszközzel felszerelkezve. Így a legdörzsöltebb, legrafináltabb megoldást választottam... nem csináltam semmit! Szépen elsétáltam Tagbaszakadt mellet, miközben szúrósan néztem rá. Ő ugyanolyan szúrósan nézett vissza, szemmel láthatóan azt mérlegelve, 120 kilós kopasz vajon izmos, vagy hájas? Megborul rögtön, vagy lesz-e ideje visszaütni? Hál istennek, Tagbaszakadt és fajtársai, nem a gyors gondolkodásukról híresek, így simán beszálltam a kocsiba, amikor láthatóan még mindig azon morfondírozott, mit tegyen. Mikor elhajtottam mellette, a tükörből még figyeltem, hozzám vág-e azért egy téglát vagy betondarabot, de nem tette. Vagy nem ért még a gondolatmenet végére, vagy talán azt mérlegelte, hogy aki ennyire keresi a bajt, az vagy hülye, vagy tudhat valamit. Nem is sejthette szegény, hogy az A válasz a helyes. Pusztán egy rossz nap volt. És mennyivel rosszabb lehetett volna.
Kommentek