Az ember, aki oly gőgösen jár-kel a világban, mintha elpusztíthatatlan lenne. S közben mit tesz, kiírt mindent maga körül, önmagát is. Elfeledi az ősök tiszteletét, hiszen pökhendiek vagyunk a természettel szemben is. Szem elől tévesztve, hogy az is csak egy véletlen, hogy élünk. Csodákról álmodunk, s hatalmas szemétdombon élünk. Elvárjuk, hogy szeressenek és tiszteljenek minket, de mi semmit sem szeretünk magunkon kívül. Mi vagyunk az egyed, a megismételhetetlen. Uralkodni teremtettünk, és meg is tesszük, ami tőlünk telik.
Elpusztítunk mindent, a jövőnket, a múltunkat, s a jelenünket. Még azt is amit fontosnak tartunk. Nagylelkűen hozzunk halált bármire. De ha mi kerülünk a halál közelébe csodálkozva tekintünk rá, és azt kérdezzük, hogy miért pont mi. Önsajnálatba süppedünk.
Esendőek vagyunk, de mintha nem is vennénk róla tudomást.
Mimi
Kommentek