petya

A pakoljunk át mindent a szoba egyik oldaláról a másikra" hadművelet elkerülhetetlen mellékvonzataként néhány lyuk tátongott, az amúgy végre igen pofásra sikeredett szobám falán. A vicces az egészbe (Vicces is van? Kérdezné most Valaki...) hogy jelenleg minden bútor arra a helyre került vissza, ahol tavasszal volt a felújítás előtt. Csak felújítás után kitaláltam a bútorcserét, amiből aztán nem lett semmi. No de mégse legyen akkor már olyan szoba mint volt, találjunk mindennek új helyet. (Ja igen, akkor pont új életet kezdtem.) Azt az apró dolgot felejtettem el közben, hogy a bútorok hosszú évek kikísérletezésével kerültek oda ahol voltak. Így nem csak esztétikus, de funkciójúkat maradéktalanul ellátó elrendezésbe sikerült őket helyezni. No de saját kárán tanul az ember. (Én legalábbis, makacs és önfejű kosként mindenképpen.)
Néhány hónap alatt rájöttem, hogy az új elrendezés nem jó, amolyan nemszeretem hangulatot kölcsönöz a szobának. Ekkor került sor a visszapakolásra, és ekkor maradtak takarás nélkül a már előbb említett polctartó lyukak.
Tudtam, ha én kezdeném próbálgatni beláthatatlan következményei lennének. A gombnyi lyukak elsimítása következtében, vélhetőleg, előbb zsebkendőnyi, majd lepedőnyi foltokat hagynék a frissen festett falon. Ekkor úgy döntöttem Atit kérem fel a feladat megoldására. Gyorsan fel is hívtam.
A beszélgetés rövid volt. Miután biztosítottam arról, hogy ki nem állhatom az érdekbarátokat, egy rövid, hogy vagy után rá is tértem a lényegre. Ő roppant lelkes volt, bár lelki szemeimmel láttam, amint középső ujját mutatja a telefonnak... azaz közvetve nekem. De azért megígérte, hogy eljön megcsinálni. Csak azt kérte, csörögjek majd rá, ha elfelejtené. Persze én voltam az aki elfelejtette, és ő volt az, aki kétszer is hívott, hogy mikor tudna jönni. Így került sor a tegnapi nap a megvalósításra.
Előtte még elmondta, hogy apukájának elmesélte, hova megy és kihez...
- A Petya nem tudja megcsinálni? - szólt, az engem némileg becsmérlő kérdés.
De Ati (igaz barát), megindokolta azzal, hogy talán megtudnám, de nehézkesen. Ahogy neki is nehezen menne mondjuk egy processzor csere, ami viszont nekem lenne egy 5 perces munka.
Úgyhogy így mindenki jól jár, és nem szenved azzal a munkával amihez nem igazán ért. Meg nem is nagyon szereti... :)
Nekem, már az komoly fejtörést okozott volna, hogy mennyi gipsz kell, és ahhoz mennyi vizet kell adni. Ati ezt zsigerből csinálta, és 2-3 mozdulattal, kb. 5-10 perc alatt eltüntette, nem csak a 6 lyukat, hanem az ajtó felett éktelenkedő kivésett csíkot, ami azért kellet, hogy az ajtót fel tudjuk tenni, de ez egy másik, és igen hosszú történet...
A vicces az egészben (Vicces is van? Kérdezné ismét Valaki...), hogy ezt bevezetőként írtam le a következő szösszenethez:

Amikor minden kész lett, maradt némi gipsz.
- Ez jó a csirkéknek. mondta Ati. Én furcsán néztem rá, de elhittem. Tekintve, hogy bár régebben voltak csirkéink, nem sok figyelmet szenteltem az ellátásukra.
- Ö... Ja, nem! Az a mész! Ettől megdöglenek!
Ekkor hálát adtam az égnek, hogy nincsenek csirkéink, akiknek majdnem felkínáltuk lassacskán megkötő gipszet táplálkozás végett. Nem hiszem, hogy a család örült volna néhány belülről gipszbe öntött csirkének.