Tegnap közel egy órás telefonbeszélgetésünk alatt erre a következtetésre jutottunk exemmel. Tartalmas beszélgetésünk témájának szerettem volna egy postot áldozni, de megelőzött. Mivel, magam sem tudnám jobban megfogalmazni, és akaratlanul is felhasználnék részeket belőle, inkább (engedélyével) közzéteszem az ő irományát:
"Nagy alapigazságot fogok megosztani veletek.
A szerelem gáz.
A párkapcsolatban élés zsákutca. Ki is fejtem, hogy miért.
Elindul a folyamat. Ludmilla és Alfonz egymásba szeretnek. Jó és szerencsés esetben a kölcsönös szerelem egy adott szintjén találhatóak mindketten, tökéletesen viszonozzák a másik érzéseit, reakcióik akaratlanul fejezik ki ezt, amit a másik pontosan dekódol, ez pedig határtalan boldogságot és kiegyensúlyozottságot eredményez. A termékéletgörbe (amit úgy kell elképzelni, mint egy óceánból kikandikáló bálnát oldalnézetből) kezdeti, bevezető szakaszánál ill. a függvény lokális maximumánál járunk. Ez az a pont, ahol a legnyálasabb vallomások hangzanak el, ráadásul őszintén, úgy is gondolva, ahogy azok kimondatnak.
"te vagy az igazi",
"ez most más lesz",
"ez most jobb, különlegesebb",
"sosem volt még ilyen jó...",
"soha nem akarom, hogy véget érjen"
Telnek múlnak a hetek, hónapok, évek és a körülmények. Egy ideális tündérvilágban Ludmilla és Alfonz még mindig pontosan ugyanazzal az intenzitással szeretik egymást, a termékéletgörbe az érett szakaszba lép, kettejük egymás iránt tanúsított rajongási ill. ragaszkodási foka pedig egymást fedő görbék. Bruhaha.
Most megvárom, hogy azok a párok, akik ebben a mámorban élnek, lenéző arccal cöccentsenek egyet és továbbálljanak. No, te is húzzál el. Köszönöm.
Noszóval.
A másik eshetőség, hogy az idő+változó körülmények tengelyen haladva Alfonz és Ludmilla érzései eltolódnak, más szintre helyeződnek, a dolgok ill. a vágyaik fókuszpontjába kerülő dolgok innentől kezdve nem egymást teszik majd ki, hanem egészen más, eltérő lehetőségeket. Egy ideális világban ez az eltolódás is párhuzamosan, ill. egymást lefedve valósul meg, leülnek egy szokásosan unalmas délutánon, megállapítják, hogy kapcsolatuk elérte a lokális minimumot, ahonnan lejjebb már csak a házasság és gyerekvállalás található, kezet ráznak és elégedetten szakítanak. Ti is felállhattok és mehettek.
Egy kevésbé optimális lehetőséget vizsgálva Ludmilla és Alfonz érzelmei váltakoznak, a kapcsolat maga pedig nem a termékéletgörbe képét, hanem egy egyszerű sinus görbét ad ki, ezek a kapcsolatok ragadnak meg legkönnyebben a megszokás csapdájában, itt hol Ludmilla, hol Alfonz szenved, majd a maxpontokban találkoznak, egy ideig boldogok, hogy aztán újra szenvedjenek és türelemmel kivárják a következő boldog szakaszt. A lángoló és mindent elsörpő, tomboló szerelem ritkán jellemzi ezeket a kapcsolatokat, sokkal erősebb a magánytól, ill. újabb, hasonlóan (fing)toleráns partner keresésébe való energiabefektetéstől, egyedül való megöregedéstől való félelem, amely állapotot Ludmilla és Alfonz nemhogy egymásnak, hanem általában saját magának sem vall be, és kényelmesen visszabújnak az ágyba az esti 3000 kalóriás vacsorával egy film mellé, miközben úgy érzik boldogok. Ha korábban sosem voltak szerelmesek, vagy úgy igazán nem, talán a büdös életben nem is jönnek rá, hogy nem voltak azok.
Másik alternatíva - pontosan a hasonló jellegű kapcsolatokból jelenthet kiugrási lehetőséget - hogy valami történik, amit valószínűleg az emberrel a szemét kémia tehet: bekattan. Jön valaki, akiért ollárédehajjhajj, és ismét visszatérhetünk termékéletgörbénk kezdeti, bevezető szakaszához, majd a csúcsponthoz.
Aztán jön a bonyodalom, amivel még nem foglalkoztunk, azaz az érett, majd hanyatló szakasz, természetesen változó, hogy mennyi idővel a fent idézőjelben található szélsőséges tudatállapotban elhangzott mondatokat követően.
Míg (tegyük fel, hogy Ludmilla, mert a nők hülyébbek) érzelmi szintje gyakorlatilag változatlan, tehát a szélsőségesen kattant állapotban marad, addig Alfonzé lefelé mozdul, tehát más szintre kerül. Senki sem hibás, de a prioritások akkor is megváltoznak, s az érzelmi ill. a szerelemes ostobasági harc ekkor kezdődik. Alfonz áltatni kezdi (gyakorta) önmagát és Ludmillát is, szeretetére olyan kifejezési formákat használ, amelyek verbális szinten maradnak, ám cselekedetei ha nem is homlokegyenest, de mégiscsak az ellenkezőjét árulják el. Eközben Ludmilla mellőzve érzi magát, kérdéseket tesz fel magának, jeleket keres, a másik érzelmeit vizsgálja. Sok esetben Ludmilla is tévedhet, de vegyük azt az esetet, amikor nem így van.
Mit tehet Ludmilla?
a.) Marad a kapcsolatban mert szerelmes, vagy mert Alfonz minden egyes eset után meggyőzi, hogy amikor Ludmilla a szerelmi ostobaság elemi erejének engedelmeskedve némi hárpiaszerű hisztis viselkedésben tör ki, korábban sikeresen elfojtott tüskék áradatával kísérve, akkor Ludmilla reagálja túl a dolgokat, a látszat ellenére továbbra is ugyanúgy szereti őt, ne lépjen olyat, amit később megbánhat, tehát Ludmilla nem lép, ezzel vagy megoldódik a dolog, hinni kezd, esetleg okkal, vagy csak előkészül egy másik végkimenetelre. Továbbra is szerelmesen ott ragad a konstans bizonytalanság és mellőzöttség érzésének nehéz állapotában. Ludmilla itt komoly kockázatot vállal, mert bár áldozataként saját érzéseinek és Alfonznak, akár évekig, évtizedekig is kitart így, ám fáradozásai Alfonz hiányos vagy elégtelen érzelmei okán nemhogy gyümölcsözőek nem lesznek, de hamar az utcán találhatja magát, amint Alfonzot is eléri az a váratlan szerelmi csapás, amiben Ludmilla hiába őrlődött. A sors köcsög, így mindezek után remélhetőleg pofára ejti Alfonzot is.
b.) Ludmilla beismeri önmagának, hogy hiába nem volt még a büdös életben ilyen szerelmes, ha az hosszú távon kimutathatóan egyre inkább viszonzatlan, ő pedig egyre inkább bútor, mintsem vágykeltő a kapcsolatban, erőt gyűjt, lép, majd beláthatatlan ideig zokog át minden éjszakát. (Ebben az érzelmileg erősen labilis állapotban gyakorta bukkanhat fel Alfonz - aki valószínűleg becsapja önmagát - hogy visszainvitálja magához Ludmillát, aki addigra legyengül annyira, hogy visszamegy. A folyamat újraindul. Ismétlődhet).
c.) Ludmilla ilyenolyan formában próbálhatja jelezni Alfonznak, hogy mi bántja, mi baja. Csapda. Ugyanis Ludmillát az tenné igazán boldoggá, ha Alfonz ösztönösen cselekedne úgy, ahogyan azt egy szerelmes embertől elvárnánk, ellenben ha Ludmilla kéréseinek, ill. bizonyos megjegyzéseinek hatására tesz majd bizonyos lépéseket, az messziről lesz büdös, viszont egyikük sem lesz elégedett. Ebből a pontból újra egyenesen eljutunk az "a" és "b" lehetőségbe.
d.) Ludmilla lassan belefásul, érzelmei áthelyeződnek/rendeződnek, arra a szintre kerülnek, ahol Alfonzé is dagonyáznak, és átválthatnak a sinus görbe állapotra együttes erővel, langyosvízként. Persze lehet, hogy ekkor már mindketten elégedettek, amiért elismerik, nincs örökké tartó szerelem, egymás iránt tanúsított megbecsülésük viszont elég ahhoz, hogy békésen leéljék együtt az életüket. Ez tökéletesen működőképes abban az esetben, ha egyikük sem vágyik többre, másra, vagy nem jön újra a harmadik, aki rádöbbenti őket, hogy - akár csak rövid időre is - de mégiscsak több és más kell.
Nincs megoldás.
A párkapcsolat zsákutca.
És mind, mind ugyanazon a görbén halad, kivéve a csodálatos és szélsőséges vagy pedig az önmagukat áltató (tehát nem is) kivételek esetében.
Ja, én amúgy boldog vagyok persze, már a bevezetőnél elsétáltam."
Nincs ideális párkapcsolat!
2007.10.26. 20:15 Petya.
2 komment
Címkék: gondolatok másoktól
A bejegyzés trackback címe:
https://petya2007.blog.hu/api/trackback/id/tr38209159
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
deszkpro 2007.10.27. 20:37:32
A friss Nobel-díjas Doris Lessing A fű dalol c. könyve jutott eszembe a blog címéről, amelyben a főhős lány csak azért megy férjhez, mert 35 évesen gúnyolni kezdik barátnői, persze nem lányregényről van szó.
Petya 2007.10.27. 21:05:34
Nem olvastam sajnos! :( Pedig majdnem velem egyidős a könyv. :)
Kommentek