Tegnap végül megismertem Zarát és Akirát. Először félve fogtam meg őket, attól paráztam, hogy le fognak esni, vagy ugrani. De nem. Teljes biztonságban érezték magukat a vállamon. Így simán sétálgattam a nyakam körül rohangáló két fehér fajpatkánnyal. Az meglepett, hogy pikkelyes a farkuk... :)
A jó idő bekövetkeztével végre elkezdhettük azon programjaink sorát, amit már vagy egy hónapja dédelgetünk, csak a hideg idő miatt nem volt kivitelezhető.
Az egyik ilyen betervezett program a Budakeszi vadaspark volt. Úgyhogy mentünk...
Csak csendben jegyzem meg, hogy könnyedén odataláltunk, hála a GPS-nek! De tényleg, még a moszkvát is kikerülte...
A park... hm... néhány állatnak adhatnának jóval nagyobb teret. Néhánynak meg kevesebbet. Pl. a kaláccsal mókust etető kis emberivadéknak akit (és fajtársait) csak szigorú feltételek mellet engednék be ilyen helyre. Régen elég volt az, ha felnőtt kíséretében volt egy-egy ilyen kis szörny. De úgy látszik mára már ez kevés. Merthogy debil gyerekhez debil szülő jár, aki mosolyogva szemléli csemetéje viselkedését, ami még a rács túloldalán sem állná meg a helyét. Pedig az inger megvolt, hogy átdobáljam őket...
A másik negatívum, hogy a ketreceken látható rajzok készítője két dolgot biztosan nem tud: rajzolni, és hogy hogyan néznek ki az állatok. Valószínűleg félt tőlük, ezért bezárták őket amíg rajzolt...
De amúgy tényleg szép hely, érdemes min. egyszer ellátogatni oda. Mi még megyünk, mert a kilátóhoz lusták voltunk felmászni, így azt nyárra hagytuk. Nagy örömünkre mikorra bejártuk a parkot a büfé is kinyitott. Sajna szendvicsük az nem volt, így maradt a Balatonszelet, és a chips, amiből csak hagymástejfölös volt. A büfés néni felhívta figyelmem, hogy nyereményjátékost ad, örüljek. Biztosítottam őt arról, hogy örülök, és megígértem neki, ha nyerek, felezünk... Nem nyertem. Szal innen üzenem, a kedves büfés néninek, hogy sajna nem nyer(tünk)tem nincs mit megfeleznünk. Capri közben macskát szelídítet...
A bejáratnál még összefutottunk a biosz tanárával. Jó napot tanárnő... hogy hogy erre... jaj de jó, hogy látom... stb. Pár lépés után Capri magyarázta: Ő volt a biológia tanárom...
Hátulról jött a felháborodott kiáltás:
- Mi az, hogy volt? Még mindig az vagyok teee!
A parkon kívül megnéztük a jó kis szalonna sütő helyet, amivel kapcsoltban már tervezünk egy ideje egy szalonna sütési akciót mások bevonásával. Szomorúak lettünk, mikor megláttuk a helyszint. Nem csak az otthagyott üvegek, palackok és más szemétkupacok árulkodtak arról, hogy nemrég vendégei voltak a kis tisztásnak, hanem a felborogatott, földből kirugdosott fa padok is... :(
Aztán szokásunkhoz híven közszemérmet sértettünk. Egy szúrósan néző, kutyát sétáltató néni volt jelenleg az a polgár, akit akaratunk ellenére kissé pukkasztottunk. Arcából ítélve erre gondolhatott:
- Jaj! Milyen rég volt mikor Lajosommal mi is ilyen hevesen... Ti meg kapjátok be kocsokog!
Aztán még sétáltunk is, sőt! Majdnem futottunk is! :) Mérsékelten ugyan, és nem túl sokat. Találtunk egy szép tisztást, amit viszont megszálltak már mások. Itt párbeszédek hangzottak el mint:
- Milyen állat az ott, ami rohan a gyerek előtt?
- Egy fehér labda!

- Fura az a dobberman.
- Igen, diszlexiás.
- Az tényleg fura...

Mindent összevetve: szokás szerint nagyon jól éreztük magunkat... :)