Úgy látszik a rétegfilmek nem nekem valók. Ezt az Into the wild mondatja velem. Ami egy szűk rétegnél hatalmas sikert ért el. Én nem tartozom ebbe a rétegbe, totál végigunatkoztam a két és fél órát. Az elalvástól talán csak vágás mentett meg, mely vitt minimális dinamizmust(?) az amúgy totál monoton sztoriba. Bár tagadhatatlan, hogy a képi világa szép (nem véletlenül mondják, hogy Eric Gautier az anyját eladná egy jó kompozícióért), de ettől még nem mentem a falnak.
De nekem annyira direkt volt Amerikát bemutató road movie, hogy a végén vártam valami turisztikai cég reklámját, hogy:
Ismerd meg Amerika szép tájait, Kaliforniától Alaszkáig!
Nem lepődnék meg, Emile Hirsch hamarosan egy utazási iroda, vagy egy amerikai légitársaság arcaként mosolyogna vissza ránk. Egy "Szárnyalj velem te is szabadon" felírat alatt. Bár szerintem pont azt nem hangsúlyozták eléggé, ami az államok talán leg irigylésre méltóbb tulajdonsága: a távolság. Mert szép helyek vannak mindenütt, no de napokig utazni anélkül, hogy belefutnánk egy határátkelőbe, városba, vagy akár emberbe... Az egy dolog, hogy erősen giccsbe hajló volt, de az élet nagy bölcseleteire okítani próbáló klisék hemzsegtek a hülyeségektől:
Vissza a természetbe, de távcsöves puskát biztos ami ziher, azért vigyünk magunkkal. Égessük el a pénzt színpadiasan, mint a fogyasztói társadalom jelképét, majd álljunk be egy gyorsétterembe dolgozni szakadásig... Bah!
Az út során megismert emberek sorsa sem fogott meg különösebben, tekintve, hogy itt is hemzseget a közhelyektől.
A slusszpoén meg egy hatalmas szirupos nyalóka, csöpögős és ragadós. Szeresd a világot, szüleidet, az emberiséget. Remek szektás promóciós film lenne belőle. Szegény Christopher McCandless vélhetően forog a sírjában, átkozva Sean Penn-t akinek volt mersze a direktori székbe ülni... pechünkre.
Kommentek