3 nap együtt. Isteni volt. :D
Mondhatjuk, szexmarathonnak is, de ennek részletezésébe nem mennék bele. Röviden, csak annyi, hogy ismét feszegettük az extrémitások határait... :D
Mindamellett rengeteget mászkáltunk...
Pénteken végigsétáltuk a Duna parton a Lánc hídig. Itt már picit elfáradtunk, és siklóztunk. Majd a várban kezdtünk nagy mászkálásba. Még jó, hogy nem másnap tettük ezt, mert az a kép fogadott volna minket:

De így, nyugis kis vársétát tehettünk. A vége felé járva, már nagyon szomjasak voltunk amikor párom kitikkadva szomjasan szemezni kezdet egy kisebb szökőkúttal:
- Szerinted iható a vize?
- Nem, szerintem nem.
- DE ANNAK IGEEEEN!
És valóban nem messze mellette ott állt egy ivókút. Meg is rohamoztuk, és mint egy sivatagi vándor, aki napok óta nem látott vizet tapadtunk a feltörő vízsugárra.
Hazafele picit csaltunk, mert villamosoztunk. Majd a Westend-be próbáltuk éhségünket (és ismét feltörő szomjúságunkat) csillapítani. Kevés sikerrel, mert a legtöbb hely zárni kezdet de a nap fénypontja ként láthattuk VV Indiánt. És elgondolkodtunk, hogy milyen rossz lehet pofára esni. Azaz lubickolni a hírnévben, majd "mit hozhatok a kedves vendégnek" mondat után, mosolyogva hajbókolni.
Egy forrócsoki, és egy hideg kóla kíséretében aztán kiültünk a tetőkertre. Nem tudtam, hogy van ilyen a Westendnek, de kellemes kis hely, főleg késő este...

Másnak előre tervezett kis csapatunk Gabit és Edét nélkülözve 3 főre csökkent. Ákost várva gyorsan levittük a kutyát megsétáltatni, amikor az utca elején egy gumi csikorgatva, negyvenes tempóba beforduló kocsira lettünk figyelmesek... persze, hogy Ákos volt. És ezt csak fokozta mikor 180-as tempóban közlekedett, az autópályán. A keskeny hegyi utakon pedig úgy vette be az éles kanyarokat, hogy két kézzel kellet kapaszkodni. Ő mindezt persze élvezte... :)
Célunk Szilvásvárad volt azon beüli is a Fátyol-vízesés...
Közel a célhoz nagy parkolót és egy szerevező kinézetű srácot vettünk észre, gondoltuk informálódunk:
- Szia! Bocs, de itt mi van?
- Ööö... hát a Szalajka-völgy.
- Hú, az nem jó. Mi a Fátyol-vízeséshez megyünk.
- De... az a Szalajka-völgyben van.
- Tényleg? De jó! Akkor mi ide jövünk!
A srác még akkor is röhögött mikor, jóval magunk mögött hagytuk. Ennyire eltévedt turistákkal még nyilván nem találkozott.

A parkolóhoz érve a bódéból kihajoló csaj mosolyogva kérdezte Ákos:
- Meddig lesztek?
- Nem tudjuk.
- De azt kell, mert annyit kell fizetni, amennyit lesztek.
Összenéztünk, és Ákos fogalmazta meg a mindannyiunkban megfogalmazódott kérdést:
- DE HÁT HONNAN TUDJUK ELŐRE, HOGY MENNYIT LESZÜNK??? És valóban, honnan kellene tudnunk? De a Bódétündér, akit szellemi képességei alkalmassá tettek erre (és csak erre) a feladatra, nem tágított a bemagolt kérdéstől:
- Meddig lesztek.
Ekkor már lehetet látni, hogy ész érvekkel nem megyünk nála semmire, így egy órát mondtunk neki.
A völgy szép volt. És jó hűvös... mivel völgy. És rengeteget sétáltunk. És miközben mentünk a forrás felé mindig fejünkbe ötlött a gondolat: És még vissza is kell menni. Vissza érve a kocsiba, jó darabig csak ücsörögtünk egy-egy fagyi társaságában, mire rávettük magunkat az indulásra. Kíváncsiak voltunk, hogy vajon mi jár nekünk, hogy kb másfél órával túlléptük az egy órát? Vajon tarkón lőnek helyszínen, vagy ostorcsapások közepette kergetnek ki minket a Szalajka-völgyből, Csalók, csalók kiabálás kíséretében. De nem történt semmi ilyesmi. Bódétündér mosolyogva elkérte különbözetet. Még kevésbé értettük, hogy akkor minek kell előre bejelentkezni?
Hazaérve szétváltunk és megbeszéltük, hogy pihizünk. Aztán este majd kitaláljuk, hogy megyünk-e valahova, de mindenki hullafáradt volt, így maradat a Pizza rendelés, filmnézés, és a már említett marathon folytatása, ami vasárnapra is áthúzódott... :)