Nos, úgy gondoltam, azért csak leírom a saját szavaimmal is, miért gondolom úgy, hogy ideális párkapcsolat nem létezik. Mégis csak az én blogom, még ha rossz helyre is teszem a vesszőket, és nincs olyan írói vénám mint exnek.

Zseniális tervek, mérnöki pontossággal megtervezet lépések, gondosan kidolgozott stratégiák, az élet bármely területén, nem egyszer azon buknak meg, hogy: az emberi tényező kiszámíthatatlan.
Alapozhatjuk-e akkor az egész életünket emberi tényezőre? Hiszen többnyire még saját magunk érzéseivel sem vagyunk tisztában, rendre meglepjük magunkat, amikor olyanba szeretünk bele, akit pár hete még utáltunk... vagy fordítva. Ha önnön érzelmeinket sem vagyunk képesek kiismerni, hogyan remélhetjük, hogy egy másik ember érzelmeiben biztosak lehetünk?
Vegyünk egy kezdődő kapcsolatot. Csak azokat vizsgáljuk, ahol X és Y kölcsönös, és olthatatlan szerelemre gyúl egymás iránt. Azoktól az esetektől most teljes mértékben tekintsünk el, ami csak egyoldalú, hiszen ezen esetben ideálisról egyértelműen nem beszélhetünk.
Szóval, megtörtént a szerelembeesés. Rózsaszín szemüveg, földtől egy méterre való lebegés, és más hasonló tünetek. Kimondott, és kimondatlan szavak: soha még ilyen, és csak te, és veled más lesz, érzem, bla-bla. Ezt akkor így is gondolják.
Aztán jönnek az együttélés hétköznapjai. X, és Y is éli az életét, és teszi a dolgát, ahogy mindenki más. Vélhetően munkába jár (ahogy mindenki más), hobbija van (ahogy mindenki másnak). És az esetek nagy részében vélhetően X-nek, és Y-nak is vannak baráti és/vagy rokonai, akikkel tartja a kapcsolatot.
Az első időszakban ezek picit mind háttérbe szorulnak, talán a munkát leszámítva. Ezt mindketten önzetlenül, és dalolva teszik meg. Hiszen csak a másik létezik ekkor számukra, csak ő számit igazán. De aztán a kezdeti összhang szépen gyengülni kezd. Szerelmes szívük már nem egy ritmusra dobban. Kicsit eltér az ütem, mint egy kezdő zenekarban, először csak árnyalatnyit, aztán már nem is hasonlít a két dallam egymásra. Nem egyszerre éheznek meg, nem egyszerre lesznek álmosak, nem egyszerre vágynak magányra, társaságra, vagy éppen a másik ölelő karjaira.
Ekkor a szinusz görbék, ami - ha lenne ideális kapcsolat, lefednék egymást, egyre távolabb kerülnek egymástól, még csak találkozási pont is egyre ritkábban adódik. Hiszen két emberről van szó, két természet, két biológiai óra, két észjárás, stb..
Aztán ahogy múlik az idő, vagy mindkettőjüknek, vagy mondjuk, csak X-nek elkezdenek hiányozni azok a dolgok, amik a kapcsolat előtt kitöltötte az életét. Igazából lényegtelen, hogy mi. Kötés, horgászat, szerepjáték, vagy éjszakánként csuklyát húz, és darabolós gyilkosost játszik. Ilyenkor jön az, hogy persze a barátaid/hobbid/macskád/anyád fontosabb neked, mint én vagyok. És jönnek a gondok, bajok, problémák. X otthon ülne, Y bulizni menne. Y elmenne ezer éve nem látott barátaival beszélgetni, de X éppen meg szeretne beszélni kettesben valami fontosat. Y szeretetre kedves, becéző szavakra vágyna, ölelő karokra, mert elhagyottnak, és magányosnak a világ peremére kitaszítottnak érzi magát, szüksége lenne X megértésére. X viszont éppen egy mindent elsöprő, hajnalig tartó vad szexet tervezett estére, ami után még a szomszédok is rágyújtanak. Egy hét múlva persze fordítva lesz, X élne lelki életet, és Y-t vonzzák a testi örömök. Ilyenkor persze már rég nem értik a másikat: "hiszen a múlthéten pont te akartad..."

(Széljegyzetként, de igen fontosnak tartanám megjegyezni, hogy a példázat szempontjából teljességgel, és totálisan lényegtelen, hogy X vagy Y a nőnemű illetve a hímnemű.)

Szóval jönnek szépen az összekülönbözések a meg nem értések, a félreértések. 3 hónap, vagy 4 év, de eljön az tuti. Kapcsolata válogatja, hogy ez napi rendszerességgel bekövetkező tányérdobálás, ajtócsapkodás és veszekedés képében, vagy csak csendes egymástól való eltávolodás, és elhidegülésként érkezik. Többnyire nem hirtelen toppan be. Szép lassan ólálkodik, lábával kitámasztva az ajtó, így esély sincs már elkergetni, és mire észbe kapnak már állandó vendég. Együtt ül velük minden este a vacsoránál, és kajánul vigyorog az arcukba. A jobbik, kevésbé drámaibb estekre - ahol azért még nincs jelen egymás gyilkolása - szokták ilyenkor azt mondani:
"A szerelmet átveszi a szeretet. Így van ez jól. Így élték ezt már meg nagyszüleink, és az ő nagyszüleik is."
Pedig ekkor halt meg a kapcsolat. Innentől vegetáció van, szenvedés. A legrosszabb talán, ha nem egyszerre alszik ki a szerelem tüze mindkettőjüknél. Ilyenkor kész melódrámák születnek. Mert ha X még mindig fülig szerelmes Y-ba, mindent megtesz, hogy Y újra belészeressen. Ez igen ritkán szokott működni, ha igen, akkor is csak időlegesen. X ekkor többnyire mindenre képes, kifordul önmagából, megalázkodik ha kell. De ezzel inkább az ellenkezőjét váltja ki Y-ból. X görcsös ragaszkodása, néha már-már szánalmas kezd lenni, és ezzel végképp az őrületbe kergeti Y-t, de legalábbis jó messzire tőle... végleg.
Jó esetben, ha két értelmes emberről van szó, leülnek és megbeszélik. Megint csak esete válogatja, hogy ennek ellenére együtt maradnak-e. A döntés, vagy a békében való elválás, vagy az adjunk még egy esélyt magunknak hadművelet. Ez főleg korfüggő is. 18 évesen még úgy érzik előttük az élet, jön majd az igazi nagy mindent elsöprő szerelem (hihihi). 30-40 évesen ezt a döntést már ritkábban hozzák meg, és jobbat úgyse találok, meg megszoktuk már egymást alapon együtt maradnak, és megkezdik tespedt zombi életüket.
Néha a tartsunk szünetet megoldást választják, ami ismét csak többféle képpen alakulhat. A legrosszabb megoldás, ha nincs lehetőség szétköltözni, így nem kivitelezhető az ágytól-asztaltól való szétválás. És hol az ágy, hol az asztal, megint csak összehozza őket. Persze a már említett zombi létformába taszítva. Ha sikerül külön menni, akkor néha csak rövid időre. Mondom, ez főleg egy bizonyos kor után van, amikor már a kapuzárási pánik kopogtat. Egyedül ugye nem jó, kell valaki… És többnyire ódzkodnak attól, hogy belevágjanak egy újabb kapcsolatba. Főleg ha a szakítást többévnyi együttélés előzte meg. Akkor az ember nehezen fog bele, hogy új párt keressen magának. Meg ott lebeg a feje felett Damoklész kardja: mi van, ha az új se jobb, ha ugyan ez lesz a vége? Ilyenkor, ha be nem toppan egy új partner valamelyikkőjük életében, némi kihagyás után ismét egymásba gabalyodnak. De hol van már ez a kezdeti nagy szerelemhez képest? Eredményezheti még az együtt maradást, ha X olyan mérhetetlenül és vakon szerelmes Y-ba, hogy mindent elnéz, mindent lenyel, saját lényét, sutba dobva, csak Y-ért él, generálva ezzel egy teljesen hamis képet a kapcsolatukról. Y aki már rég nem szerelmes X-be, viszont kényelmesen elvan ebben a kapcsolatban, mert X vagy eltartja, vagy éppen mos/főz rá...

Ha most lebiggyesztet ajakkal cöccögsz, és azt mondod: ez hülyeség! Akkor te vélhetőleg most éppen fülig szerelmes vagy! Neked azt ajánlom, pár év múlva olvasd el megint ezt a postot...